Alapadataim Testreszabás Videóim Lejátszási listáim Feliratkozások kezelése Csíkgyár Listáim mutatása
Az akciófilm műfaja hosszú évtizedekre néz vissza a 60-as évek James Bond filmjeitől, a 80-as évek klasszikusain át – gondoljunk csak Stallone "Rambójára", Schwarzenegger "Kommandójára", esetleg Bruce Willis "Die Hard" sorozatára. Míg végül el nem jutunk a kevésbé sikeres közelmúltba. Tudom. Ne is mondd. Bizony az akciófilmek mostanában nem élték fénykorukat. Kiöregedő színészek ügyetlen toporgásai hogy feltámasszák karaktereiket 20 éves sírjaikból, esetleg ügyetlenkedő újoncok próbálkozásai, de egy dolog változatlan volt: a régi recept. Mintha Hollywood filmesei egy időkapszulába rejtették volna a stílust: összenéztek és azt mondták: "Hé, hagyjuk, süllyedjen el az egész műfaj. Majd áttérünk mi is a képregény-adaptációkra. " És ekkor jött két ember – legendák – az akciófilmek Da-Vincijei, Chad Stahelski és David Leitch. Ugye, hogy nem mond túl sokat ez a két név? Mégis meglepődnél ha azt mondanám, minden kedvenc filmedben ott voltak, csak nem tudtál róluk. Ez a két fenegyerek kick-boxban utazott, amikor először feltűntek a Mátrixban, kaszkadőrként és később dublőrként.
Nagyobb, de lassabb Frissítve 2017. február 22. 13:28 Publikálva 2017. 12:46 Három évvel ezelőtt a John Wick ugyan nem rengette meg alapjaiban az akciófilm zsánerét, de azért alaposan helyben hagyta azt. Részben a trendekkel szembemenve, részben azokat meglovagolva olyan, egyéni hanggal rendelkező filmként vonult be a köztudatba - és a zsáner rajongóinak szívébe -, amely nem csupán remek akciókoreográfiával, de a műfajtól szokatlan, fantasy-elemekkel is rendelkezett. Az elkerülhetetlen folytatás eme elemeket bővíti tovább, ahogy mondani szokás: tágítja az univerzumát, miközben akciók terén ugyanazon az ösvényen caplat végig - öles, habár némileg ráérősebbnek tűnő léptekkel. A folytatás történetében is ott folytatódik, ahol az első véget ért: John Wick a kocsiját akarja, amely az első felvonásban nullára redukált orosz maffiózó testvérénél (Peter Stormare) dekkol, ami ez utóbbinak egyáltalán nem jó hír, ugyanis Wick addig nem áll le a szembejövők legyalulásával, amíg haza nem viheti járgányát.
Képtelenség az egész, szinte röhejes, de annyira hisz saját magában és a saját koncepciójában, annyira beleéli magát, hogy nem lehet mit tenni: muszáj élvezni és muszáj szeretni, ahogy megteremti saját szabályrendszerét és ahogy egyre jobban tágítja a maga területét. Olyannyira elszálltak az alkotók, hogy a film végére konkrétan már mindenki potenciális bérgyilkosnak tetszik. Az akciójelenetek bár alapvetően változatosak, a koreográfia nem olyan figyelemfelkeltő, mint ahogy az a tölténybalett-filmjeiről elhíresült John Woo-nál megszokott volt - de ez már az első részre se volt jellemző. A fejlövések esetleges monoton hatását azonban sikerül igazán invenciózus, látványos set piece -ekkel ellensúlyozni - illetve erősíteni a film enyhén abszurd és szürreális jellegét. A katakombák közti csihi-puhi, a nyitójelenet autós darálása, a koncerten zajló lövöldözés, a lángokban álló ház, valamint a finálé tükörtermes csodája mind remekbe szabottak - bizonyítékok arra, hogy Stahelski nem csupán jó akciórendező, de kitűnő érzéke van az atmoszféra megteremtéséhez és ahhoz, hogy megfelelő helyszíneket válasszon ki mészárszékeihez.
Chad olyan jól teljesített, hogy a Mátrix 2-ben már ő rendezte a harci koreográfiákat, innentől pedig már felfelé ívelt a pályájuk. V, mint Vérbosszú (2015), 300 (2006), Expendables (2010) vagy az Amerikai Kapitány: Polgárháború (2016) és még sorolhatnám. Ha ma Hollywoodban ütős akciót látsz a vásznon, valószínűleg ők álmodták meg és rakták oda. Nem csoda, hogy a John Wick első része hatalmas siker volt, hiszen 25 év gyakorlat volt benne. Először is fogták az összes klisét amit mind utálunk: A hős megmenti a szerelmét? Ch! Ex-CIA apukának elrabolják az összes rokonát? Dah! Gonosz közel-keleti terroristák megtámadják a nagy és dicső Amerikát? Hagyjuk már. Kukába velük. Gondolkodjunk inkább. Mit szeret a közönség egy akciófilmben? Azt, hogy laza. És John Wick aztán nem veszi komolyan magát. Ő a tökéletes akcióhős. Mindenki fél tőle, mert ő a legjobb. A személyiségi kultusza az emeleti plafont súrolja, mégsem egy érzelmek nélküli robot (lást Hitman), így a közönség is tud azonosulni vele.